9-10. old.

Mondd, zokogtál már úgy istenigazából? Tudod, az a belehalós fajta, amikor minden mindegy, amikor csak ömlik belőled, mint a kiáradt folyó, visszafordíthatatlanul, s képedbe köpi a bizonyosság, hogy soha többé nem lesz már az, ami előtte volt… Zokogtál már a szívedből, ami kinyílt és kiszabadult belőle minden fájdalom és öröm egyszerre, s az addig hangyaszorgalommal összegyűjtött összes érzés? Amikor megszűnt a lényed, és benne lebegve az elkeseredettség sötét rémháborgó vízörvényében, a tested cafatokra szakadt, a szíved széthasadt, a lelked a fájdalomtól elveszve megsemmisült? Érezted már, hogy ennél többet ember nem bír ki, és a könnyeidtől maszatossá vált arcod, hajad, nyálad felismerhetetlenné torzítottak, de hol érdekelt ez téged, hiszen már az sem volt biztos, hogy még egyáltalán létezel?

Azon az éjszakán ott feküdtem az ágyon.  Néhány napja vált világossá számomra, hogy megcsalt a férjem. Valójában azon a bőgős éjszakán lett vége a házasságomnak, most már tudom. Utána azért még húztuk néhány évig… esélyt adó kutyahűséges birkafajzat vagyok. Aztán Plútó gondolt egyet – ő már csak ilyen – és visszaköszönt még egy fordulóra, hogy a szőnyeg alá sepert dolgokat végleg kitakarítsa az életemből. Mára már barátságot kötöttünk, hiszen a felnőtté válás szépségével, a főnix újjászületéssel, és az önmagamban levés élményével ajándékozott meg.

A sírás tehát jó dolog. Ezt próbálom csak elmesélni neked. Amikor megtörténik, végre lehull a valótlanság leple és szembe kell nézni a valósággal. Amit mindannyian nagyon vágyunk, mégis oly fájdalmas tud lenni a felismerés, hogy a dolgok nem úgy történnek, ahogyan mi szeretnénk, ahogyan elvárnánk. Nem úgy, ahogy akarjuk, ahogy… lennie kellene. De a valóság és az általunk megálmodott kép sokszor nem esik egybe. Amikor ezt végre fel merjük ismerni, akkor – végre – elsírjuk magunkat. Elsiratjuk, ami már nem lesz soha… és elkezdjük élni az életünk.

Most itt ülök egy bőrönd mellett. Az eddigi életem kell belecsomagolnom: negyvenkét évet húsz kilogrammba. A kalandos újdonság ígérete keveredik a keserédes búcsúval. A lényegi és a pelyva kiválogatásával. Ahogy kezembe veszem az évek során összehalmozott tárgyaimat, mindegyik egy-egy történetet mesél egy ízről, színről vagy érzésről dalol. Ki legyen, aki velem jöhet, és ki marad? Húsz kilogramm. Nem huszonegy, csak húsz. Ennyiben szabták meg a légitársaságok az eddigi életem.

56-57. old.

Lassan ebédidőhöz közeledtünk, amikor végre a busz begördült az étterem parkolójába. Az idegenvezetőnk épp az imént mesélte, hogy a távoli sivatagi falvakban milyen szerencsés az a néhány fiú, aki munkát talál a nagyvárosban, és fizetését hazaadva gondoskodni tud az egész családjáról. Az ő szerencséjük a futószalagszerűen érkező turisták hosszú sora. Bent állt egy fiú a mosdóban és várt. Sok száz kilométerről érkezhetett és boldog lehetett, amikor megkapta ezt a munkát. Büszkén állt, az egyetlen feladata az volt, hogy minden alkalommal, amikor egy hölgyvendég belépett, a kezében lévő eper illatú légfrissítőből fújjon egy pöffenetet a levegőbe. Teljesen elhűltem. Ez lennék én? A külföldi turista, akinek komfortérzetéhez hozzátartozik az eperillat? Akinek kedvét és kényelmét ezzel lehet cirógatni? Ezzel lehet örömet csalni a szívébe? Minden megfordult bennem: úgy éreztem, csak egy előhívatlan fénykép negatívján keresztül szemléltem eddig az életem. Szívesen ledobáltam volna a cipőmet, és hajamat kibontva, futva szaladtam volna labdázni inkább az egyiptomi gyerekekkel.

Hazafelé Luxor oszlopcsarnoka, a Királyok völgye, Ramszesz fáraó sírkamrája, a csodálatos Hatsepszut emlékműve és a nílusi naplementés hajókázás lélegzetelállító szépségei jártak az eszemben. A hajnali derengésben suhantunk az úton – a helyi szokás szerint lámpák nélkül –, de a milliónyi csillag üveglámpásként mutatott utat, csilingelve az égen. Orromat az ablaküveghez nyomtam, hogy minél jobban lássak. Olyan más volt a sötétség! Sokkal közelebbi, mint egyébként, szinte érinthető és tapintható. A csillagok is mások voltak. Kristályosabbak, rengetegszer többek, és sokkal fényesebbek. A ránk boruló bársonyéjjel gyapjas biztonsággal ölelt körbe minket, hogy soha ne fázzunk, ne korogjon a gyomrunk, és békében hajthassuk fejünket kiváltságos életünk pihe-puha párnájára. Nem tudom, hogyan lehetséges, de sejtettem, hogy a beduin család is érzi ugyanezt a békét, amikor tagjai kócosan álomba szenderülnek. Hajnali három órakor érkezhetett meg a százhúsz busz utasa a mindennel felszerelt szállodákba. Több száz kéz, ugyanabban a percben dobta, hajította vagy rakta a szemetesbe az útról megmaradt, összelapult, megnyomódott, átázott vajas, tojásos és szardellás szendvicseit, minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Már nem volt finom.

92-94. old.

Újra az úton. Aki csak bír, az jön-megy, szállít, motoros járművön vagy megnevezhetetlen eszközén. Egy-egy tricikli a magasságának háromszorosára is fel van púpozva valami iszonyatos átláthatatlansággal. A buszok tömve, nők zsúfolódnak össze a furgonplatókon, rengeteg az ember… Mindenki a maga napjával, a maga dolgával van elfoglalva. A világ összes embere egyetlen nagy emberhalmaz. Csak éppen kíváncsian figyeljük, lessük egymást. Mi kifelé, ők meg befelé. Mármint a kocsiba. Meg amúgy is épp ez a különbség a két irány között.

Benzinkút. Pontosabban, annak megfelelője. Egy sivár placc. Egy kút. Néhány méterrel odébb az olajos hordók mögött egy tákolmány: a vécé. Brutál. Nem részletezem. Aztán a helyi „MOL shop”: árusbódé, gyenge falécek, rongyos ponyvával letakarva a forróságtól. Nyitott az egész, a fogatlan Mami messziről mosolyogva invitál. A kólás, rágós és chipses zacskók reménnyel kecsegtetnek a távolból. Belépünk (pontosabban a tető alá érünk), bent fekszik még egy tehén, két kecske mekeg, és néhány csirke kapirgál. Talán kicsit bizonytalannak tűnhetünk, mert a mosolygós néni lecsap a pillanatra, és kézbe veszi az irányítást. Majd ő tudja, mi kell nekünk! Fog három poharat, közben lelkesen magyaráz, és csak sürög-forog, látszik, hogy a kedvünkben akar járni. „Kedveskéim, ezt kóstoljátok meg! Ettől aztán eláll a szomjatok! Jaj, istenem, honnan jöhettetek ide, és még rendesen fel sem tudtok öltözni! Hát fülbevalót nem kaptatok hozományba? (Mutatja is az üres fülem, és nevetgél.) Na, de sebaj, majd ettől jobb lesz, kicsikéim, nem lesz olyan melegetek!” Igaz, hogy tamilul, vagy annak valamely aldialektusán hadar, de csakis valami ilyesmi lehet. Miközben pörög a nyelve, a keze sem rest, fog három üvegpoharat (kint tároltat), megtölti valami frissítő sziruppal, bele egy kis citrom, fűszer és jég (amit minden útikönyv szerint TILOS fogyasztani!) és… mosolyogva nyújtja felénk. Az ereinkben is meghűl a vér, amikor lejátszódik bennünk, hogy ezt, itt és most – nem lehet visszautasítani. Marcsi a törlőkendője után kaparász, Nóri elfehéredik. Összenézünk. Tudjuk, mi vár ránk, ha csak a poharat is a szánkhoz emeljük. De az emberi jó szándék erősebb. A fogatlan néniért, a kedves vendéglátásért, az emberi szeretet jegyében – vállaljuk a mártíromságot és – felhörpintjük. Vízválasztó vonal – ha ezt túléljük, innentől… bármit!

Jöttünkre, vagyis az eseményre, hátulról még előfut néhány kecske, kétkerekű biciklin odateker egy bokaláncos kislány, meg szalad egypár szomszéd. Az Üvegtigrist simán überelte a jelenet, annyi szent! Meghatódva búcsúzunk a kis alkalmi kompániától.

160-161. old.

Hazafelé újra a helyi buszon majd egy órát zötykölődünk, így van idő jól megfigyelni mindent. A buszsofőr nem fülkében ül, nyitott az egész jármű, az ablakában ott himbálózik az összes istenség képe, aki neki feltétlenül – és nekünk is, a szerencsés utazáshoz – fontos lehet. Mint már mondtam, a kalauz kulcsfigura. Fel- és leszállít, pénzt számol, szervez, dönt és segédkezik lóhalálában. Érezzük, ahogy az utasok naná hogy stírölnek, a kisgyerekek őszintén bámulnak. De ez már egyáltalán nem az a fülikés tapintatlanság. Amikor megüresedik egy hely, mosolyogva intenek, hogy üljünk le nyugodtan. Valahogy érezzük, hogy jó kedéllyel befogadnak a társaságukba. Forróság, pára, a rádióból pedig valami bitang jó zene szól. Kérdezem a kalauztól, mi ez a szám, írja le, légy szíves egy cetlire. (Shazam híján ezzel a módszerrel gyűjtöm be a zenéket.) Sajnálkozik, hogy nem tudja, de azért ne gondoljam, hogy nem viseli szívén a sorsom. Megkérdezi még néhány utastól a környéken, de ők is csak a fejüket ingatják. Igyekezetében előrekiabál hát valamit a sofőrnek, az meg jól ráhúzza a hangszórókat. „Itt ez a fehér nő ki tudja, honnan, tetszik neki ez a zene, hát hadd hallgassa a lelkem!” Egy zsúfolásig teli busz majdnem táncra perdül, robogunk a napfényben, akár egy partijárat. Már-már pironkodnék, de csak barátságos tekintetekkel találkozom. Minden gyermekien egyszerű és tiszta. Az öröm tapintható. Na ezt merné valaki megpróbálni otthon!

165-167. old.

Ugrálunk még néhányat az óceán hullámain, elkészítjük az utolsó fotókat, és még a Bono’s bár sarkában ücsörgő papától is fájó szívvel válunk meg. Sikeresen becsomagolunk. Ami azért hírértékű. Sajnos meg kell szabadulni néhány dologtól, hogy ne lépjük túl a reptéri súlyhatárt: egy lepedő, egy pár papucs, egy liter használt hajolaj. Több dolgot már nem tudunk kidobni. Az utolsó balanszok a bőröndléghajóból.
Este „búcsúbuli”. Nóri kihagyja, lelkiekben már a holnapi vonatútra készül. Marcsival az Infernoban mangó lassizunk – ide tévedtünk be megérkezésünk napján elsőként, nevezhetjük afféle törzshelyünknek is. Ravi megérkezik a Mahindra Scorpióján. Egy indiai cédével ajándékoz meg. Ez annyit tesz, hogy megértette legalább egy történetem (a buszost) és mellette még figyelmes is. Innentől övé a pálya. Pár kilométerrel arrébb bekanyarodunk egy lejárón, letesszük a kocsit. Zöld bozótok közt vágunk át – Marcsival összenézünk –, de ez csak a bejárat, amit magunktól soha nem találtunk volna meg. Egy hangulatos, lampionokkal kivilágított, étteremmé avanzsált nappali strandbárt pillantunk meg, közvetlenül a homokos óceánpart mellett. Wow! Erre szokták mondani,
hogy mesébe illően varázslatos.
Mielőtt nekilódulnánk a kajálásnak, Ravi fontosnak tartja elmondani, hogy azért írt annyi sms–t, mert tök sokat gondolt rám, valamiért nem tudott kiverni a fejéből, valamit érzett a szíve. Halat eszünk és rengeteget nevetünk. Kézzel-lábbal elmeséljük neki a hátizsákos turizmust, a szárimat, a vonatozást. Jókedvűen iszogatunk, nesze neked „new karma”! Itt a nagy alkalom, most aztán bármit kérdezhetünk! Mi meg nem pironkodunk, élünk is a vissza nem térő lehetőséggel. Kiderül bakker, hogy tényleg azért van itt, mert szállodát épít, most nagy a hajsza, mert nemsokára nyakukon a monszun és addig be kell fejezni. Megtudjuk, hány éves, milyen jegyű, hogy egyedül él, miért nem nősült még meg – a munkája miatt állandóan utazik, így nem tartaná jó ötletnek. Az elrendezett házasság igen, valós dolog, de neki megengedik a szülei, hogy szerelemből házasodjon. Ezt követően India északi csücskében fogják kezdeni a következő projektet. Nagyon szimpatikus, határozottan kellemes társaság és szerfelett figyelmes. Közvetlen az egész este hangulata, mintha régi jó ismerősök lennénk. Folyamatosan megnevettet. Ami mindent visz, az, amikor előadjuk neki a disznóvágást mint szép magyar hagyományt. Mondja Marcsi, vékony testalkatát elnézve: „Te aztán barátom, nem tudom, hogy ragadnád meg nálunk azt a bestiát!” Majd megszakadunk a nevetéstől, ahogy ecseteljük a „pork killer” részleteit. Kérdez is hozzá, s bár nehezen rakja helyére a világképében – de úgy látszik, ő is szeretné tágítani kulturális tájékozottságát a nagyvilágból.
Ejtőzünk kicsit a lakomázás után, összevissza mindent tudni szeretnénk még hirtelen, aztán valahogy megáll az idő. A langyos nyári este bebugyolál, a pillanatban ott a mágia.
Int, hogy kövessem. Légiesen lépkedek utána az asztalok között. Néhány lépéssel odébb, a vízparton találjuk magunkat. A holdfény megvilágítja a sötétben sorakozó napozóágyakat. Elmeséli, hogy néha a vízparton alszik, itt igazán át lehet élni a szabadságot. Gyönyörű szemeivel mintha belém látna, karjával gyengéden átölel. Az ujjbegyeitől égőn bizsereg a bőröm, észreveszem, hogy észreveszi. Fejét enyhén oldalra billenti, bensőséges mosolyával néhány másodpercre rajtam felejti csodáló tekintetét. Finoman magához húz és megcsókol a hullámok dallamára.

286-287. old.

Annyira fájt sokszor a gyomrom, mintha a pokol minden fattya ott gyakorlatozna. De elköltöztünk. Újra. Körbevettek a gyerekeim. A szüleim és a barátaim. A lakli kamaszok vihogva nevetgéltek a platós autón. A költözés napjára az eső is elállt. Igaz, a szokásosnál jóval hidegebb volt, de szerencsére már csak egy-két éjszakára kellett begyújtani. Mi több, estére a pizzapartit is megtartottuk. Szülőfürtként összezsúfolódva majszolgattunk a kandalló körül, felmelegítve elgémberedett tagjaink.

Néhány hete még én ecseteltem, hogy megtaláltam Kolumbusz tojását! Hamar letörött a szarvam. S mit ad isten, erre most Cayce (1) is elővett, hogy emlékeztessen saját elméletemre egy könyvéből: „Ezek nem jutalmak vagy büntetések, mert az események csak jönnek-mennek, felvillannak. A lényeg, hogyan reagálunk, milyen választ adunk rá.” Ugyan miféle választ adhatnék erre az egész cirkuszra, ami körbevesz?! „Az események önmagukban nem pozitívak vagy negatívak.” Ezt egy rágódzó nagytestű üszőnek is becsületére válna most megemészteni.
A patak sem tudja, mifelé rohan. Csak viszi az erő, a sodrás és a vágy. Egy belső rendnek engedelmeskedik, ezért nem kérdez, s nem is indul ellenkező irányba. Éreztem belül, nagyon mélyen, hogy szeretném szeretni az életet. A mozgékonyságát. A lehetőségeket. A benne rejlő erőt. A küzdelmeit. A zsenialitását. Az útkeresést. A gyermek általi teremtést. Az összerendezettségét. Az izgalmait. A Szerelmet. A vágyat egy társ után. A szexet, szerelemből. A szeretetet. Minden ember iránt. Az élet ereje azonban ebben a kilátástalan helyzetemben csak haloványan pislákolt, és mint a hótakaró alatt a mag, békésen várakozott.
De nem aludt ki a lángocska.

Igaz, új kis házunk jóval egyszerűbb volt, de valami női őserőtől megsegítve ezt is otthonossá tudtam varázsolni. Gyorsan belaktuk, a dobozban talált kiskutyánk pedig hálásan csámpázott és bukdácsolt a frissen sarjadó zöld füvön. A kidobozolás sokkoló pillanatai után ismét nyílt néhány értékes szakadéknyi másodpercem, amikor nekiállhattam gondolkozni.  Mi lesz, ha börtönbe került, három év múlva szabadul, és majd akkor jelentkezik? Ha elrabolták és most valójában tőlem várja a váltságdíjat? Esetleg operációra vár, és én a vesémmel meg tudnám menteni. Vagy lebénult. Felesége van és rám unt, becsapott, lebukott. Kivágták a nyelvét és levágták az ujjait vagy amnéziás lett?! Nem is neki írtam, csak a barátai nevettek a leveleimen. És ha most épp az én segítségem várja valahol? Elvégre csak én vagyok a Nő az életében – ezt nem hagyhatom annyiban!

(1) Edgar Cayce, elismert médium Az Akasha-krónika titka: Sorsunk az élet könyvében című művéből.